Szomorú percek a hajón. A kapitány számára, mert a szakácsunk nem szereti, ha kimondom annak az illetőnek a nevét, akit én szeretek. Csak ő jut eszembe bárhol vagyunk a hajóval.
Sokszor nem is tudok aludni este, mindig én szoktam figyelni este mindenki alszik-e, és hogy hova kötünk ki estefelé, de nagy nehezen nekem is sikerül sokszor elaludni.
Az egyik este nagyon szomorú voltam, és sírtam sokat, de szerencsére senki se látta.
Hirtelen egy hangot hallottam a szobából.
- Ki szólalt meg? – Mondtam ijedősen.
- Miért nem alszol kapitány? Már nagyon késő van. – Válaszolt Asuka.
- Nem tudom, de már egy ideje nem alszok rendesen.
- Kapitány te.. sírtál?! Pedig nem is szoktál sírni..
- Én nem is sírtam!!
- DE IGENIS SÍRTÁL!!
- Ezt honnan tudod?
- Onnan hogy sírás hangot hallottam és arra keltem fel és mindenki alszik, csak te nem azért gondolom hogy te sírsz..
Erre nem tudtam mit mondani, és lehajtottam kalapomat hogy ne lássa az arcomat.
- KAPITÁNY!! MOND EL MI A BAJ, MI TÖRTÉNT!!
- Ezt pontosan még én se tudom elmondani neked, de furcsa érzések keringenek bennem.
- Furcsa?
- Igen, de… szerintem azért mert hiányzik Sanji!! – Elsírta magát.
- Ne legyél ilyen kapitány! – átöleli a kapitányt.
- Köszönöm, de ez csak egy kicsit segített.
- KICSIT?
- igen.
- Kapitány, te tényleg megváltoztál.
- Én nem tehetek róla. Nagyon hiányzik, már szeretném látni újra, és megölelni.
- Gyere aludni.
- Még maradok, levegőzni szeretnék még.
- rendben! – Mosolygott egyet a lány.
Ránéztem Asu-ra, de nekem nem ment a mosolygás, belőlem csak a könnyek jöttek.
Felkelt a nap és reggelt lett.
- JÓ REGGELT!! – Kiabálta Asu.
- SSSHHH~ - Mondta a többi lány.
- De méééért?
- Mert a kapitány még alszik. Gondolom megint jó sokáig fent volt.
VÉGE!!
